Katasztrofális

Tegnap tudtam meg (még mindig a Chicxulub-eseménnyel kapcsolatos videókra vadászom a YouTube-on, de már kb. az összeset megnéztem), hogy a Földnek volt egy hógolyó időszaka is. Igen, a Ch. esemény után is hó borította be a bolygót, de volt ennél sokkal durvább is.

650 millió évvel ezelőtt járunk. Még csak egysejtű élőlények lebegnek az óceánokban, a szárazföld meg tök kopár. Valamilyen oknál fogva eltűnt a szén-dioxid a légkörből, aminek következtében nem volt, ami megtartsa a Nap hőjét. Ugye amikor sok a CO2, akkor az a baaaaj, ha kevés, akkor meg az a baaaaj. Itt hirtelen nagyon kevés lett, és így a Nap hője mind visszatükröződött az űrbe.

Az északi és déli jégsapkák megnagyobbodtak, elkezdtek terjeszkedni lefelé, illetve felfelé. A sok jég ugyebár csak fokozta a tükröződést, és így még hidegebbé vált a bolygó, ami még nagyobb jegesedéssel járt és így tovább. A két jégsapka végül az Egyenlítőnél találkozott. És megvastagodott. Több kilométer vastag jég borította az EGÉSZ Földet.

És úgy maradt huszonötmillió éven keresztül.

Itt keringett egy hófehér jéggolyó a Nap körül huszonötmillió éven keresztül. Az huszonötmillió keringés. Ennyi idő alatt semmi sem változott. Csak gondolom süvített a jeges szél a jégmezők fölött.

A baktériumok egy része ugye elhalt, csak azok maradtak életben, amelyeknek nem ártott se a hideg, se a napfény hiánya, se a CO2 hiánya.

Hogy mi vetett véget a dolognak? Néhány vulkán. A kéreglemezek azért mozogtak a jég alatt, volt tektonikus tevékenység, és huszonötmillió év elteltével annyira megnőtt valahol a nyomás, hogy kitört néhány vulkán. A több kilométer vastag jeget is áttörték, és kiengedtek sok-sok CO2-t meg egyéb gázokat a légkörbe. Kis üvegházhatás keletkezett, amely elég volt ahhoz, hogy elolvadjon a jég. Folytatódhatott az élet fejlődése, immár tökös, ellenálló baktériumokkal, amelyek csakhamar össze is kapcsolódtak, és kialakultak belőlük az első többsejtű élőlények, kis férgek, ilyesmi. De belőlük lettünk mi is, meg minden más is, úgyhogy taps a kis hősöknek. 👏

Az ilyen történetek mutatják meg, hogy mennyire rohadt hosszú a Föld történelme, és mennyi minden történt már itt. És hogy nem mi uraljuk a Földet, mi csak az imént jelentünk meg itt, és azt hisszük, miénk a világ.

Katasztrofális

A Chicxulub esemény

Az elmúlt hetekben tanulmányoztam a Chicxulub eseményt (a meteorbecsapódás, amely kiirtotta a dinoszauruszokat). Nem tudom, lesz-e belőle időutazós novella, mindenesetre lejegyzem ide, amit megtudtam:

A hely és az idő

  • Az esemény 66 millió évvel ezelőtt történt, és véget vetett a Kréta korszaknak, és ezzel együtt az egész Mezozoikumnak is. (A dinoszauruszok a Mezozoikum időszakban éltek, amely három részre oszlik: Triász, Jura és Kréta.) 
  • Napjainkban tisztán kimutatható egy kb. két centi vastag réteg a kőzetekben, amely sok iridiumot tartalmaz. Ez egy fém, amely a Földön ritkaságnak számít, de meteoritokban gyakran előfordul. A Föld minden pontján megtalálható ez a réteg. És fölötte még nem találtak dinoszaurusz-maradványokat, csakis alatta.
  • A dinoszauruszok uralma amúgy is lecsengőben volt, a meteor csak felgyorsította a kihalási folyamatot. Klímaváltozás zajlott ugyanis, a kontinensek is távolodtak egymástól, Indiában pedig rengeteg vulkán eregetett mérgező gázokat a légkörbe. Ám ezzel együtt is elképzelhető, hogy néhány faj még ma is élne, ha nem jön a meteor, ember pedig nem létezne.
  • 66 millió évvel ezelőtt melegebb volt a klíma, magasabban állt a vízszint, kevesebb volt a szárazföld. A mai Floridát pl. teljesen elfedte a víz, és a Mexikói-öböl másik oldalán lévő Yucatán-félsziget is 100 méter mély meleg vízréteg alatt hevert. Ide csapódott be a meteor. Ha mélyebb vízbe csapódik, sokkal kisebb lett volna a kár, de ez a 100 méteres vízréteg csak arra volt jó, hogy cunami is létrejöjjön, súlyosbítva a katasztrófát.
  • A kontinensek közelebb voltak egymáshoz, mint ma, de a Pangea szuperkontinens már feltöredezett.
  • A Hold közelebb volt a Földhöz, így nagyobbnak látszott az égen; a nap pedig egy órával rövidebb volt a Föld mainál gyorsabb forgása miatt.
  • Másfajta növények éltek akkoriban, de voltak fák, páfrányok, virágzó növények, de még kevés volt a fű. Ekkoriban éltek a leghatalmasabb növényevő dinoszauruszok, nagy csordányi Triceratopsok, amelyekre Tyrannosaurus Rexek vadásztak, és hatalmas repülő őshüllők is siklottak odafent, a tengerekben pedig őscápák terrorizálták a vízi dinoszauruszokat.

A meteor:

  • Kb. 10 kilométer átmérőjű tömör szikladarab volt. Ezt így nehéz elképzelni, de mondjuk azt, hogy a földtől fel az utasszállító repülőgépek csíkjaiig ért volna, akkora hatalmas szikla. Vagy mondjuk úgy, hogy az egész Himalája, valami gigantikus ágyúból kilőve.
  • A sebessége 25 kilométer per másodperc volt. Tehát a kilőtt puskagolyónál kb. harmincszor gyorsabb. Egy Himalája méretű hegy. Képzelhetjük, micsoda energiával csapódhatott be.
  • Nem pont felülről érkezett, hanem ferde szögben csapódott be.
  • A becsapódás előtt egy hónappal már látható volt az égbolton, ő volt a legfényesebb pont, amely egyre csak nőtt.
  • Amikor megérkezett, kb. 5 másodperc alatt átszelte az egész légkört.

A becsapódás:

  • Már a felső légkörbe belépve úgy felizzott, hogy a hő megölhetett többezer állatot odalent, és lángra lobbanthatta a dzsungelt.
  • Aztán becsapódott, és harminc kilométer mély krátert robbantott ki maga alatt.
  • A tűzgolyó fényesebb volt a Napnál, és a hő 1000 kilométeres körben mindent elpusztított, elporlasztott, gyakorlatilag sterilizálta a földet.
  • Az egész Föld megremegett, a Richter-skála szerinti 11-es erősséggel.
  • Sok-sok köbkilométernyi kőzet, fém és üveg került a légkörbe.
  • Cunami is szétterjedt másfél kilométer magas hullámokkal, a Föld minden tengerpartján megemelkedett a vízszint.
  • A lökéshullám szele odaát Európában is fákat döntött ki.
  • A törmelékfelhő visszaesett a földfelszínre; a becsapódás környékén felhőkarcolónyi sziklák hullottak, távolabb kavics, még távolabb homokszem méretű olvadt kő-, fém- és üvegcseppek záporoztak az égből.
  • Ezek az olvadt porszemek az egész Földet beterítették, és mindenhol felforrósították a levegőt. A Föld túloldalán lévő Mongóliában például a hőmérséklet elérte a 150 fokot is. Erdőtüzek lobbantak fel mindenhol, a nagytestű állatok pedig elevenen megsültek.
  • A terjedő porfelhőkből villámok is csapkodtak, pont úgy, ahogy a vulkánkitörések hamufelhőiben szoktak.
  • Mindez az első másfél órában lezajlott. Tehát a dinoszauruszok nagy része már ekkor elpusztult.
  • Aztán abbamaradt a földrengés, elállt a lávaeső, lenyugodtak a tengerek hullámai, de továbbra is lángoltak az erdők, látni sem lehetett a füsttől, minden tele volt hamuval és megégett hullákkal, és az eget beterítő porfelhő is ott maradt.
  • A becsapódás során rengeteg kén is felszabadult, amely savas esőket eredményezett.
  • Simán kimondhatjuk, hogy aznap vége lett a világnak. Mi már egy másik világban élünk.

Később:

  • A porfelhő kb. tíz évig ott maradt, és eltakarta a Napot. Ez globális  jégkorszakot jelent, folyamatos mínusz 30 fokokkal tíz éven át. A Föld egy hógolyóra hasonlított volna, ha lehetett volna látni a porfelhőtől.
  • Csak kis testű állatok maradtak meg, amelyek elbújtak kis üregekben, beérték kevés étellel, és nagy számban szaporodtak. Ilyenek voltak a patkány méretű emlősök, a legkisebb tollas dinoszauruszok, a mocsarakban élő krokodilok és teknősök, a rovarok, a tengerekben pedig a kisebb halak. De ezek számára is folyamatos küzdelmet jelentett az életben maradás, jellemző volt a kannibalizmus.
  • Az összes állatfaj 75%-a elpusztult, és növényből is alig maradt valamennyi. Jégkorszak idején nincs fotoszintézis, így nincsenek növényevő állatok és nincsenek ragadozók sem.
  • Mivel a becsapódás során rengeteg szén-dioxid és metán is felszabadult, a jégkorszakot erős globális felmelegedés váltotta fel.
  • Kb. tízezer évig tartott, mire visszaállt a rend, elszaporodtak a növények és állatok, kialakultak az új táplálékláncok, immár újfajta résztvevőkkel.
A Chicxulub esemény

Egy gondolat bánt engemet

A novellaírás általában egy ötlettel kezdődik: amikor eszembe ötlik valami — egy helyszín, egy esemény, egy jó beszólás — és megindulnak a hangyák a fejemben, feszegetik, alakítgatják azt az ötletet, és nem hagynak nyugodni. Ezzel kelek, ezzel fekszem, míg végül ki kell írnom magamból, hogy nyugtom legyen már. Az elmúlt néhány napban a következőkön járt az agyam:

Képzeld el, hogy egy cég feltalálja az időutazást, és turistákat utaztatnak az időben jó pénzért. Egyelőre csak egy időbe és helyre viszik a turistákat: a Yucatán-félszigetre, 66 millió évvel ezelőttre, azaz néhány nappal azelőttre, amikor becsapódott a Chicxulub-meteorit, amely kipusztította a dinoszauruszokat. Az a hely és idő biztonságos, mert akár dínókat is lehet ölni, úgyis kipusztulnak utána, és tárgyakat is ott lehet hagyni véletlenül, úgyis szétporlad minden a becsapódás következtében. Szóval az a hely és idő jövőbiztos. De attól még a látogatóközpont kicsi, és teljesen fából van ácsolva, hogy biztosan szétporladjon, még festve sincs. A cég által alkalmazott vadászok ugyancsak fából ácsolt őrtornyokban figyelik az arra járó nagyvadakat, és lelövik őket — nem normál puskával, mert akkor a lövedékek megmaradnának, hanem mikrohullámú fegyverrel, amitől felforr a dínók agyvize. Van egy nagy kör, amelyen belül nincsenek dínók, itt járkálhatnak szabadon az emberek, lemehetnek a tengerpartra is, napozhatnak, és nézhetik a közeledő meteort. A meteor ugyanis hónapokkal a becsapódás előtt már látható volt, egyre nőtt és fényesedett az égen. Itt valaki nézhetné az eget, és gondolkodhatna, hogy 180 millió évig uralkodtak a dínók a Földön, azóta csupán 66 telt el, még tuti ők uralkodnának, ha nem jön a meteor, az ember pedig nem fejlődött volna ki.

Gondolkodtam a cég alkalmazottain. Nagyon fura helyzetben lennének. Mondjuk, hogy a cég a becsapódás előtti utolsó hónap időtartamába utaztatna turistákat. Tehát abban az egy hónapban lenne ott az összes turista, aki valaha igénybe veszi a szolgáltatást. Ez több ezer ember lenne, folyamatosan ott tolonganának a félszigeten. Akkor is, ha mondjuk tíz éven keresztül működik a cég, a turisták mindig abba az egy hónapba érkeznének. A cég felvenne mondjuk öt embert a látogatóközpontba, ők ledolgoznák a múltban ezt az egy hónapot, visszamennének a saját idejükbe, és elmennének máshová dolgozni, élnék az életüket, ez csak egy 30-napos nyári munka volt. A múltban viszont ott dolgoznának a teljes tíz éven keresztül, és kiszolgálnák azt a sokezer embert. Szóval csak egy hónapot dolgoznának le valós időben, de nagyon sűrű hónapjuk lenne. És valószínűleg úgy lenne fair, ha tíz éven keresztül fizetve lennének utána.

Szóval képzeld el, hogy visszautazol, ott sátrazol a dzsungelben, nagyokat kirándulsz, éjjelente meg a tengerparton nézed a csillagos-meteoros eget. Mondjuk három napig lehetne ott lenni. 

Eddig ennyi. Nem tudom, kik szerepeljenek benne, kikről szóljon a történet, és egyáltalán mi legyen a történet, mi történjen itt. Esetleg valaki ott maradhatna? Hogy végignézze a becsapódást? Rossz ötlet lenne, mert nem volt túl látványos: a szikla kb. öt másodperc alatt átszelte az egész légkört, és aztán vége volt a világnak.

Egy gondolat bánt engemet

Johnny: online!

Befejeztem a harmadik sci-fizált Csáth Géza-novellát, és fel is raktam a weboldalamra. Szerintem szép lett. Nem tudom, fogok-e még ilyet csinálni, a három egy kerek szám, lehet, hogy meghagyom ezt trilógiának. De azért ha valamelyik Csáth-novella nagyon elkapja a fantáziámat, akkor azt is átalakítom.

➡️ Johnny ⬅️

Johnny: online!

Írógép!

Egy egészen váratlan esemény történt tegnap. Eljött az ideje annak, hogy kihozassuk Andi sok doboz könyvét Magyarországról, de apukája egyéb emléktárgyakat is bepakolt a dobozokba. Az egyik dobozból előkerült egy lapos, fekete táska, és Andi rögtön tudta, mi van benne: egy írógép! Micsoda? Nagy nehezen kinyitottuk a zárját, és előkerült ez a piros szépség:

Én rögtön izgalomba jöttem, bár nem tudtam, mit fogunk kezdeni vele. Valószínűleg a nappali dísze lesz, ha egyszer kialakul a nappali végleges formája. De nagyon szép a kütyü, és teljesen jól működik. Andi szerint a nagymamájáé volt. Tényleg jó régi.

Magyar billentyűzete van, de nincs rajta hosszú í. Nem tudom, hogyan gépeltek vele úgy, hogy nem volt hosszú í. Mindent rövid i-vel irtak? Az 1-es szám is hiányzik róla. Legépeltem egy idézetet az 1984-ből, és az 1-es számot kis töprengés után a nagy I-vel (mint István) helyettesítettem. De lehet, hogy a kis l betű (mint lajos) jobb lett volna. További furcsaság, hogy a kettőspont fent van a 9-es gombon. Az aposztrof (‘) pedig teljesen hiányzik, ezért angolul sem lehet maradéktalanul gépelni vele. De működik. És gyönyörű.

Írógép!

Almaóra – 5 hónap után

Hát, esélyes, hogy ez csak engem fog érdekelni, de lejegyzem magamnak az aktuális helyzetet.

Egyre jobban „karcsúsítom”, egyszerűsítem az órát. Már abszolút nem nézegetem a szívritmusomat — be van állítva, hogy szóljon, ha furcsán dobog a szívem, és ennyi elég. Nem nézegetem az Aktivitást sem — tudom, hogy minden nap bezárom a köreimet, eleget mozgok, nem kell ellenőrizgetni. És nemrég megszüntettem az alvásfigyelést is. Kikapcsoltam az ezzel kapcsolatos funkciókat az órán (pl. hogy elsötétedik a kijelző este), és töröltem a telefonomról a külsős alvásfigyelő appot. Felesleges ugyanis azt nézegetni reggelente, hogy 64%-os volt az alvásom, kétszer felébredtem, és háromszor értem el a REM-alvást. Mit tudok kezdeni ezekkel? Nem tudom fejleszteni az alvásomat, csak ha korábban fekszem le. Így inkább letöröltem. Amúgy is kényelmetlen órában aludni: végigkaristolhatod vele az arcodat, ráfekhetsz, eltörhet, nyomja a csuklódat, kényelmetlen. Úgyhogy nélküle alszom, és éjszakánként töltöm inkább.

Így az óra körülbelül elérte a Pebble funkcióit, azaz:

  1. Jól néz ki a kezemen;
  2. Mutatja az időt (plusz egyéb hasznos információkat);
  3. Mutatja az sms-eimet (plusz másfajta üzeneteket)

Kiegészítve azzal, hogy:

  1. Fontos híreket is feldob a BBC-től;
  2. Ha a telefonomon lévő Spotifyról játszok zenét (akár Alexa nagy hangszóróin keresztül is), akkor az órámról tudom változtatni a hangerőt meg a játszott számokat;
  3. Sötétben zseblámpaként is funkcionál;
  4. És tudok kérdéseket feltenni Sirinek, aki írásban válaszol a kijelzőn (pl. hogy kik ellen fog focizni Anglia ma este), és megkérhetem, hogy állítson be 30 perces visszaszámlálást, vagy szóljon hétfőn reggel, hogy kapcsoljam be a kávézóban a fagyasztót, ilyesmi.
  5. Ja és vele fizetek a boltban. Ezt már úgy megszoktam, hogy eszembe sem jut. Felszabadító élmény ám pénztárca meg telefon nélkül elmenni az Aldiba, mert tudom, hogy az órámmal tudok fizetni.

Ennyi, ennyire használom, ennyire kell.

Továbbra is nagyon meg vagyok elégedve vele. Például azt az éjszakai töltést is kiegészíteném annyival, hogy nem kell minden éjszaka tölteni. Van, hogy reggel leveszem töltőről, elmegyek dolgozni, hazajövök stb., és este 10 körül, amikor lefekszem, még mindig csak 73%-on áll az akku. Ilyenkor csak leteszem valahová, mert tudom, hogy még egy napot ki fog bírni. Ez is a karcsúsítás miatt van.

Szóval minden iPhone-tulajdonosnak jó szívvel ajánlom, hogy ruházzon be egy Apple Watch-ra, mert hasznos kiegészítő.

Almaóra – 5 hónap után

Csáth 3.0

Átcsiszolgattam a Hajnali álmot, és feltöltöttem a weboldalamra.

Újítás, hogy mindegyik sci-fizált Csáth-novella elején megjelenítem a MEK-es linkjét is, ahol elolvasható az eredeti novella. Így a jó, ha az olvasó össze tudja vetni az eredetit és az én átköltésemet.

A szemfüles weboldalamra-kattintó észreveheti, hogy a legújabb novella a listában nem a Hajnali álom, hanem van egy még újabb, a Johnny. Ez is elkészült, de még csiszolgatni akarom. Ezt a Józsika c. alkotás alapján írtam. Nagyon szeretem azt a novellát, Csáth a gyermekkoráról mesél benne, amikor öt éves volt, és a nagymamájával és a dadájával élt, és nézegette a felhőket, meg nem szerette a nagy hangú, szakállas embereket stb., szép történet. Az én átértelmezésemben nem egy kisfiú, hanem egy robot visszaemlékezéseit láthatjuk, akit először bekapcsolnak, és rácsodálkozik a világra. Csak néhány nap, és ezt is feltöltöm.

Csáth 3.0

Újabb Csáth-átirat :)

Csáth Géza egy másik novelláját is modernizáltam — a Délutáni álmot. Ez arról szól, hogy az író lefekszik sziesztázni egyet délután, és álmában a mesés Keleten kalandozik, ahol beleszeret egy hercegnőbe, akit átok sújt, és nem képes viszontszeretni őt. Az átkot úgy lehet megtörni, ha a hercegnőnek gyereke születik, aki meghal, és a sírjánál, ha könnyet ejt, az feloldja az átkot, és végre tudni fog szeretni. Az író aztán felébred, és kiderül, hogy ezt a sok éven át húzódó történetet csupán néhány perc alatt álmodta végig (igen, az Inception c. film alapötletéül szolgáló jelenséget Csáth már 1911-ben megírta bazmeg!)

Az én változatomban a lírai én nem a Keletre utazik, hanem egy messzi bolygóra, ahol egy idegen lénnyel találkozik (nyilván, én mi mást írnék?) Szerintem tök szép lett. És egyúttal el is határoztam, hogy mostanában ezt fogom csinálni, olvasom tovább a Csáth-összest, és modernizálok belőle néhány novellát. 🙂


Sparrow

Hajnali álom

Csáth Géza Délutáni álom c. novellája alapján

6:00-kor riasztott a telefonom. Kábán a hang felé nyúltam, és csak annyira nyitottam ki a szemem, hogy lássam, hol van a Szundi gomb a kijelzőn; lenyomtam, mire az éktelen ricsaj elhallgatott. Visszahúztam a kezem a paplan alá, és azonnal visszaaludtam.

***

Álmomban csillagok elmosódott csíkjait láttam az ablakon keresztül, mert űrhajós voltam egy fontos küldetésen két társammal, az orosz Antonnal és a francia Xavierrel. A Webb-911b nevű bolygó felé igyekeztünk előzetes terepszemlére egy későbbi terraformálást előkészítendő. Űrhajónk relativisztikus sebességgel suhant az örök éjszakában, számunkra csaknem állt az idő, míg az univerzum rohamosan öregedett körülöttünk.

Már elhagytuk a Naprendszert, amikor Xavier belázasodott. Elkaphatta a vírust még a Földön, és az orvoscsapatnak nem sikerült kiszűrnie indulás előtt. Elővigyázatosságból bezárkóztunk egyéni kabinjainkba, hogy így várjuk ki a probléma kimenetelét. Sok évre elegendő tubusos és konzerves étel volt felhalmozva a kabinomban, és a komputer is képes volt tápanyag-tablettát szintetizálni, ha arra lett volna szükség. Száz évvel ezelőtt élt írók novelláival tereltem el a gondolataimat a problémáról, valamint kísérletileg szakállt növesztettem. Az útvonalat magától követte a komputer, az időnkénti karbantartást robotok végezték, igazából nem is volt okunk elhagyni a kabinunkat. Az interkomon beszélgettünk csak, ebből megtudtam, hogy Anton is legyengült, érzi magán a betegséget. Nagyon féltem, napjában többször is hőmérőztem magam, de a láz egyelőre elkerült.

Eljött a reggel, amikor egyik társam sem válaszolt a hívásomra. Elfogott a gyomorgörcs, nem tudtam, mitévő legyek, rettegve vártam, hogy valami történjen. Egész délelőtt abban a nyomasztó csendben ültem: addig állandóan csevegtünk, szinte folyamatosan ment a kommunikáció, most meg semmi hang. Ebéd után kimerészkedtem a kabinomból, végigmentem a hónapok óta nem látott folyosókon, és bekopogtam Anton kabinjába. Miután nem válaszolt, a komputerrel nyittattam ki az ajtót, és bementem a kabinba. Anton az ágyában feküdt, de rögtön láttam rajta, hogy nem él. Odamentem hozzá, és a szája fölé tartottam remegő kezem, de nem lélegzett. Hevesen dobogó szívvel hátráltam ki a kabinból, és lezárattam a komputerrel az ajtót. Átmentem Xavierhez, aki szintén halott volt, ő a padlón hevert. Egyedül maradtam hát.

Csak ültem a kanapémon, bámultam a csillagcsíkokat odakint, és törtem a fejem, hogy mitévő legyek. Az űrhajó irányításához nem volt szükség három emberre, az majd a bolygófelszín vizsgálatához fog kelleni. Képes leszek egyedül elvégezni a méréseket, a fotózást, a mintavételeket és ezek kielemzését? Vagy forduljak meg most, és térjek vissza a Földre? De számukra évtizedek teltek el, és ennyi várakozás után eredmény nélkül térnék vissza. Nem, tovább kell mennem, egyedül is, a Földért, a jövőnkért, az emberiségért. És mert megígértem, mert ezért voltam ott.

Utaztam tehát tovább, ám az egyedüllét féregként rágta a szívemet. Csak én voltam és a gépek zümmögése. A Földre nem volt értelme lassú rádióüzeneteket küldeni, amúgy is felnőtt ott azóta egy új generáció, senkit sem ismerek már. Az is lehet, hogy annyira elharapódzott a vírus, hogy kipusztult az egész bolygó, és én maradtam emberi lényként egyedül az egész univerzumban. Érdemes egyedül életben maradnom? Nem lenne az természetellenes? A tengerbe esett édesvíz-csepp is megadja magát, feloldódik, megszűnik, feladja a létezését. Mivégre ez az erőfeszítés, hogy megőrizzem önmagam az egész univerzum ellenében? Ez a kis túlnyomásos űrhajó egyedül utazik a végtelen vákuumban. Mi értelme megmaradnom? Egyszerűbb lenne feloldódni. Ez a természetes útja a dolgoknak. Csak kinyitni a légzsilipet, és engedni, hogy kiegyenlítődjön a nyomás. Hogy ez a porszemnyi élet feloldódjon a végtelen élettelenségben. Így lenne helyes. Ilyen gondolatok kínoztak, miközben szakállam a derekamig nőtt és megszürkült. Úgy tűnt, nem lesz ebből semmiféle vizsgálat, ehelyett én leszek az első ember, aki egy idegen bolygón hal meg.

Mire a bolygóhoz értem, már a szintetikus tápanyag-tablettákat ettem nap mint nap, és csontsoványra fogytam. A féreg addigra teljesen szétrágta a szívemet, beesett szemeimre nem ismertem rá a tükörben, tekintetem üres volt, mintha máris meghaltam volna. Csak vonszoltam magam a folyosókon céltalanul, mint egy kísértet, amely nem tud nyugodni. A komputer bolygó körüli pályára állt a Webb-911b körül, nekem kellett a vezérlőteremből kezdeményeznem a leszállást. Még emlékeztem a procedúrára, lelassítottam, lejjebb ereszkedtem, és baj nélkül landoltam egy tisztáson.

A vezérlőterem ablakán át zöld égboltot láttam, alatta sötétlila erdőt, a fák ágai mozogtak a szélben. Vagy maguktól hajladoztak? Az űrhajó az erdő mellett, egy füves területen landolt, és a fű is sötétlila volt. A nap hatalmas, vörös gömbként sütött az ég tetejéről. Nagyobb, mint a mi Napunk, de gyengébb fényű annál. A külső hőmérséklet éppen, hogy fagypont felett volt, és a légkör olyan sokféle gázt tartalmazott (a komputer hosszasan listázta a kijelzőn), alig találtam meg az oxigént közöttük, és csupán hat százalékot tett ki az egészből. Csakis teljes űrruhában tudtam kimenni, de ki akartam menni, hogy beletúrjak abba a fűbe. Ha már eljöttem idáig.

A légzsilipet hangos sziszegéssel töltötte meg a kinti levegő. Kinyílt a külső ajtó, és beáradt a vöröses fény. Kiléptem a zsilipből, és a rámpán keresztül legyalogoltam az idegen bolygó felszínére.

A fű csaknem a térdemig ért, puhán hullámzott, csakúgy, mint a Földön, de a levelek fűrészes szélűek voltak. Nehézkesen leguggoltam az ormótlan űrruhában, és meg kellett támasztanom magam a kezemmel, mert a nehéz üvegsisak miatt majdnem előreestem. Kesztyűmmel végigsimítottam egy fűcsomó oldalát. Miért fűrészes a széle? Talán valamiféle növényevő állattól próbálja védeni magát? Ellenálltam a kísértésnek, hogy kitépjek egy maroknyi füvet: nem szép dolog rögtön megölni valamit, amint megérkezünk valahová. Amúgy sem biztos, hogy elég erőm lett volna akár csak egy fűcsomó kitépéséhez.

Felegyenesedtem, és arrébb sétáltam az űrhajó mentén. Érdekes volt ennyi év után ismét kívülről látni ezt az az óriási fémkoporsót, amely két útitársam hamvait rejtette. Én kint, a szabad ég alatt fogok meghalni. Elindultam az erdő felé – három órára elegendő oxigén volt a tartályomban –, hátha találok ott valamiféle állatot.

De el sem kellett mennem az erdőig, mert ahogy arrébb léptem, az űrhajó takarásából előbukkant egy különös lény.

Először azt hittem, csak egy bokor. Szintén sötétlila volt, mint ezek szerint minden ezen a bolygón, de lógó ágain (karjain?) narancssárga fények futottak le egészen a földig. Csíkokban futottak le ezek a fények rajta; igazából elbűvölő látvány volt, amellett, hogy félelmetes is. Nem is tudtam, mit csináljak, csak álltam, és tátott szájjal néztem őt. 

Ekkor a lény lépett egyet felém, amitől meghűlt bennem a vér, és lebénultam. Igazából nem lehet azt mondani, hogy egyet lépett felém, mivel rengeteg karján-lábán mozgott, így inkább mondjuk úgy, hogy fél méternyivel közelebb jött, és ott megállt. Ijedtségem viszont csak egy pillanatig tartott, mert a lény nem tűnt veszélyesnek, pusztán kíváncsinak. Magam sem értettem, miből állapítottam ezt meg, nem láttam fejet rajta, még szemeket sem, de biztosan éreztem, hogy kíváncsi rám. És olyan reménykedőnek tűnt: örült, hogy valaki megjelent itt a semmiből. Ezt végképp nem tudtam hová tenni, de biztos voltam benne, hogy a lény örült nekem. Amikor becsuktam a szemem, akkor is éreztem a jelenlétét és az izgatottságát. Amikor csukott szemmel elfordultam kicsit, akkor is éreztem az érzelmeit ugyanabból az irányból. Csak egy megoldást láttam erre: a lény sugározta felém ezeket az érzelmeket. Talán ők így kommunikálnak. Magam is elmosolyodtam a sisak alatt, és igyekeztem pozitív érzéseket küldeni. Még integettem is neki. Legnagyobb megdöbbenésemre felemelte az egyik futófényes csápját, és visszaintegetett.

Miután ez az ijedtségem is elmúlt, hogy jelezzem, nem félek, közelebb léptem hozzá: csak hogy lássa, hogy működik az ilyesmi két lábbal. Ő is közelebb gördült, és félúton találkoztunk. Kicsivel alacsonyabb volt nálam, és csak úgy sziporkázott testén a fényjáték.

Ebből a közelségből elementáris erővel tört rám a lény öröme és fájdalma egyúttal. Azért örült nekem ennyire, mert sok-sok időt egyedül töltött előtte. A karjai hullámoztak, alig várta, hogy átölelhessen. Talán ő volt fajának utolsó képviselője az egész bolygón. Végtelen magányt éreztem, amely számomra sem volt ismeretlen. Torkomat könnyek kezdték kaparni. Megköszörültem a torkom, mert beszélni akartam hozzá. Tudtam, hogy a hangom nem jut át az űrruhán, és amúgy sem értené, de reméltem, hogy a mondataim érzelmi tartalma értelmezhető lesz számára.

– Gyönyörű idegen – mondtam. – Nem tudsz szeretni engem. Tudom, hogy akarsz, de nem lehet. Ha leveszem az űrruhámat, meghalok a ti légkörötöktől.

Éreztem, hogy felfogta, amit mondtam, de mégis közelebb lépett, és felemelte néhány karját. Sisakom üvegborításán tapadókorongok csúszkáltak, és elvakított a narancsszínű fényjáték. Közben azt is éreztem, hogy tol engem, tol vissza az űrhajó felé. Megértettem, mit akar.

– Gyönyörű idegen – szólaltam meg ismét. – Te sem jöhetsz fel az űrhajómra, mert ott meg te halnál meg a mi levegőnktől. Nálunk túl sok az oxigén, és hiányzik belőle az a sokféle egyéb gáz, ami nálatok megvan. Nem lehetünk egymáséi.

Éreztem a fájdalmát, de nem tágított, karjai csúszkáltak a űrruhám felületén. Felnyúltam, és gyengéden lefejtettem őket magamról. Olyan volt, mint egy polipot fogdosni. Elhátráltam tőle, ő szomorúan, lógó karokkal ott maradt. Torkomat fojtogatták a könnyek, megfordultam, és visszasiettem az űrhajóba. 

Becsukódott mögöttem a külső ajtó. Sziszegve visszatért az űrhajó belső levegője, és kinyílt a belső ajtó. Levettem a sisakomat, és nagyot sóhajtottam. Sajnáltam a lényt, mélyen átéreztem a fájdalmát, és sajnáltam magamat is a sorsomért. Úgy tűnt, mindketten magányra vagyunk ítélve. Sírni akartam, hogy megkönnyebbüljön reszkető lelkem, de könnyeim rég kiapadtak egyedüllétem évei alatt.

Később leültem olvasgatni, hogy eltereljem a gondolataimat, de az érzelmeim nem változtak meg. Oldalra néztem, és éreztem a lény szomorúságát az űrhajón kívülről. Tudtam, hogy még mindig ott áll. Vajon szándékosan csinálja? Bombáz engem az érzelmeivel? Lelkifurdalást ébreszt? Lehet ez egy fegyver? Belém hasított a felismerés, hogy talán csak fel akar falni, és csupán a saját bánatomat tükrözi vissza rám, hogy rokonszenvet ébresszen. Talán így vadászik: minden élőlényre szomorúságot szór, meg reménykedő magányt, elhiteti, hogy ölelésre vágyik, így csalogatja magához a prédáját. Én magam is közelebb mentem hozzá, és hagytam, hogy megérintsen. Még jó, hogy én űrruhában voltam. A helyi élőlények nem voltak ilyen szerencsések. Talán már mindent felfalt, és éhezett, amikor én megérkeztem. Talán a fizikai éhséget sugározza szét lelki éhségnek maszkírozva. Én meg majdnem bedőltem neki.

Letettem a könyvet, és a vezérlőbe mentem, hogy megnézzem a külső kamerák képeit. Az egyik monitoron ott állt a lény. A fények csíkokban futottak le a karjain a földig. Összetörtnek tűnt, megszakadt érte a szívem. Tudtam, hogy nem szabad sajnálnom, ellen kell állnom ezeknek a hamis érzéseknek. Különben is, a fekete-sárga színkombináció a természetben azt jelenti, hogy „mérgező vagyok”: sokféle kígyó, pók és darázs is ezt a jelzést használja. Igen, ő sötétlila és narancssárga, de a monitoron feketének és sárgának tűnt. Viszont eszembe jutott, hogy ez a szabály talán csak a földi természetre igaz: itt minden más, itt az égbolt is zöld, az Isten szerelmére. Egyáltalán nem biztos, hogy veszélyes a lény: minden, amit kitaláltam, csak spekuláció. Nem lehetek biztos benne, hogy igaz. Talán tényleg csak magányos. És örül, hogy jött valaki. Akit átölelhet. Vagy felfalhat. Nem tudtam többé eldönteni. De nem bírtam elviselni a látványát, ahogy ott áll összetörten, engem várva.

Visszaballagtam a kabinomba. Esteledett, láttam az ablakokon keresztül: ahogy a vörös nap lejjebb ereszkedett, az égbolt is vele vörösödött. A lény talán egész éjjel odakint fog állni. Most, hogy tud a létezésemről, ő sem tudja csak úgy tovább élni az életét.

Elhatároztam, hogy kimegyek, és beszélek vele. Két értelmes lény vagyunk, meg tudjuk beszélni, hogy reménytelen a közelebbi találkozás, és mindenki menjen tovább a maga útján. Meg fogja érteni, ilyen magas szintű érzelmi intelligenciával. Akárhogy is, meg kell oldani ezt a problémát. Nem tehetem meg azt, hogy csak várok, amíg elmegy…

A zsilipkamrába mentem, és felvettem az űrruhámat. Aztán bezártam a belső ajtót, és megnyomtam a piros gombot a kizsilipeléshez. A hajó visszaszívta a levegőt, és a vákuum helyére a külső levegő áramlott be, majd kinyílt a külső ajtó is. 

Sötét bordó volt az égbolt, még sose láttam ilyet. A fű feketének tűnt, a lény pedig ott állt rámpa alján a vakító fényjátékával. Nagy levegőt vettem, és lesétáltam hozzá. Megálltam előtte. Szomorúan állt ott, nem mozdult. Kinyújtottam a kezem, és megérintettem az oldalát.

– Gyönyörű idegen – hebegtem elcsukló hangon. – Nem… nem lehetek a tiéd. Meg kell értened. Mi két különböző világ szülöttei vagyunk. És én egy lelki roncs vagyok, aki meg akar halni. Ne táplálj hiú reményeket. Kérlek, csak menjünk, mindenki a maga útján.

A lény ekkor felnyúlt több karjával is, és visszanyomott engem a kijárat felé. Hátra kellett lépnem, mert elestem volna. Felkészületlenül ért, hogy milyen erő van benne. Csak tolt az ajtó felé, és jött utánam. Én felemelt kézzel védekeztem, de ő határozottan nyomott engem felfelé a rámpán, végül visszakerültem a zsilipkamrába, a lénnyel együtt. Ekkor ő oldalra nyúlt, és megnyomta a zöld gombot a falon.

– Ne! – kiáltottam, de a folyamatot nem lehetett megállítani. Becsukódott a külső ajtó, és eltávozott a külső levegő. Egy pillanatig vákuumban állt a lény, de kibírta: utána megérkezett a belső levegő, és kinyílt a belső ajtó.

Döbbenten hátra tántorodtam, és csak bámultam a lényt. Ezzel halálra ítélte magát. Tudnia kellett, hogy halálra ítéli magát. Talán látta az érzéseimet, kétségeimet, és így akart bizonyítani.

Kapkodva felnyúltam, és letekertem a sisakomat. Ledobtam a földre (berepedt az üveg). Lerángattam magamról az űrruhát is, és ott álltam pólóban és alsónadrágban a lény előtt. Ő felemelte tucatnyi karját, és én közéjük léptem, átöleltem vékony testét. Karjai körém zárultak, a teljes testemet betakarták, a fejemet, a nyakamat, a hátamat, még a lábamat is átölelték, és én olyan felszabadult boldogságot éreztem, amilyet még sohasem. Álltunk egymás testének préselődve, és én szegénynek éreztem magam, amiért csak két karral tudok ölelni. Évszázados szenvedés feloldását éreztem, felszabadult boldogságot, hatalmas megkönnyebbülést. Zokogás tört rám, ennyi év után végre el tudtam sírni magam, könnyeim a lény testére csöpögtek, és csak zokogtam a boldogságtól.

A lény elernyedt, mire kinyitottam a szemem. A fényjáték megszűnt. Lefejtettem magamról a csápokat: a lény teste megfeketedett hínárként lógott a karjaimról. A padlóra ejtettem. Sötét halomként hevert ott.

Leültem a kanapémra, és nagyot lélegeztem. Megtöröltem a szemem. Néztem az idegen holtestét. Hálát éreztem, és megkönnyebbülést, mintha levett volna rólam egy átkot. Halott szívem ismét életerősen dobogott mellkasomban, és amikor zuhanyzás után belenéztem a tükörbe, szemeim is elevenen csillogtak. Elhatároztam, hogy teljesítem a küldetésemet, elvégzek minden mérést és elemzést, nem hagyom cserben a Földet, és nem hagyom cserben önmagamat sem, élni fogok, ameddig a sors életben hagy – rajtam nem fog múlni. 

A lényt eltemettem a tisztáson, és a sírt a törött sisakommal jelöltem meg. Amikor csak elhaladtam mellette, hogy újabb mintákat vegyek az erdőben, a vörös napfény megcsillant az üvegen, és én elmosolyodtam: ott nyugszik a barátom, aki megmentette az életemet. 

***

Harsány zenebonára ébredtem, és kezem automatikusan oldalra csapott, hogy kikapcsoljam a riasztást. 6:09 volt, lejárt a szundi. Oldalra gördültem az ágy másik oldalára, ahol hideg a lepedő, és nagyot sóhajtottam. Valamit álmodtam, de mi volt az? Valami csillagcsíkokat láttam. Egy űrhajó lehetett? Vagy csak egy éjszakai autópálya?…

Újabb Csáth-átirat :)

A pénz körforgása

Sok-sok hónappal ezelőtt olvastam egy Facebookon terjedő kis történetet, avagy példabeszédet a pénz körforgásáról. Azóta is eszembe jut néha, és próbálom megérteni, mert elképesztő. Valahogy így hangzik:

Egy kis vidéki panzióba bemegy egy vendég, és ki akar venni egy szobát a hétvégére. Kitesz a pultra egy százeuróst, és elmegy vécére. A panziós fogja a százeuróst, és átszalad vele a henteshez, mert tartozott neki a múlt heti húsrendelés után. A hentes átmegy a bankjeggyel a fodrászhoz, hogy kifizesse a felesége hajvágását. A fodrász átmegy a háztartási boltba, hogy kifizesse a festékeket, amelyekkel átfestette a házát. A boltos átmegy a szokásos kurvájához, hogy utólag kifizesse a múltkori alkalmat. A kurva pedig átmegy a panzióba, hogy kifizesse az utóbbi néhány alkalom szobabérléseit. A pénz tehát visszakerül a panzió kasszájába. Ekkor kijön a vendég a vécéről, és közli, hogy meggondolta magát, mégsem kell az a szoba, inkább hazamegy, A panziós visszaadja neki a százeuróst, és a vendég elmegy. Tehát semmi sem változott, mégis mindenki boldog. Senkinél nincs pénz most sem, ugyanúgy, mint előtte, csupán a tudatállapotuk változott meg: mindenki megnyugodott, hogy ki tudta fizetni a tartozását. Ez valami elképesztő.

Úgy érzem, hogy ebben a modellben valahol benne van a lehetősége annak, hogy megszüntessük a nélkülözést, éhezést a világban, csak nem tudom, hogy hogyan. Ennek kitalálását rábíznám egy okosabb emberre.

A pénz körforgása

Luca (2021)

A Disney+-on látható a Disney-Pixar legújabb animációs filmje. Egy aranyos történet két fiú meg egy kislány barátságáról, valamint bemutatja Olaszországot is (amennyire a Moana bemutatta a polinéz szigetvilágot). Gyönyörűen színezett animációs film, felébresztette bennem a nosztalgiát Olaszország iránt. 😦

De ami rögtön szemet szúrt nekem, az az, hogy ez egy meleg-történet is egyúttal. És a gyerek-nézőknek tanít az elfogadásról: hogy nem számít, ha valaki más, mint mi, akkor is lehet jó barát.

Két fiúról szól, akik sellőszerű tengeri lények, de amint kimennek a szárazföldre, emberré válnak. Elvegyülnek az igazi emberek között egy kisvárosban, és titkolják valódi identitásukat, mert az emberek szörnynek tartják őket, és vadásznak rájuk. A főszereplő fiú, Luca a szülei elől is rejtőzködik, nem meri vállalni előttük ezt az új identitást, ami új barátjával együtt jött, és neki köszönhetően fedezett fel. A két fiú összebarátkozik egy ember-kislánnyal, és előtte is titkolják valódi kilétüket. A bonyodalmat a folyamatos titkolózás és a lelepleződéstől való félelem okozza.

A történet — Disney-Pixar film lévén — happy enddel végződik: az egész város megtanulja, hogy nem kell utálni azt, aki más; és Luca maga is megbékél önmagával. Andi szerint a bevándorlókra is rá lehet húzni az allegóriát — a tengerről jönnek, és beilleszkednek közénk —, de szerintem inkább a melegekről szól. Akárhogy is, elfogadást tanít a gyerekeknek, és ez mindenképpen jó dolog.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a magyar kormány vajon melyik narratívát látja a történetben. A napokban elfogadták a melegellenes törvényt, ami azt jelentené, hogy ezt a filmet este 10 után kellene vetíteni, 18-as karikával, mivel „megjeleníti” és „népszerűsíti” a homoszexualitást. Egy Disney-Pixar animációt. Egy gyerekfilmet. Meg lehet oldani ezt egyáltalán egy streamingszolgáltatás esetében, amely 0-24-ben elérhető? Lehet, hogy Szíjjártó bekéreti a Disney igazgatóját?

Luca (2021)